Dávid Sándor, 2008. november 4. kedd 08:30
Muszáj a végével kezdenem, azokkal a drámai percekkel, pillanatokkal, amikor Massa már befutott, ünnepelni kezdett, boldogan, s abban a tudatban, hogy ő a világbajnok. A televízió már mutatta is az infarktus-közeli állapotban ölelkező Massa családot, főleg a Papát, akinek előbb ragyogott könnytől áztatott arca, majd hirtelen eltorzultak, megmerevedtek a vonásai, elapadtak a könnyei, mert ő vette észre először közülük, hogy mégsem Felipe, hanem Hamilton a világbajnok, Hamilton, aki csodával határos módon, a csaknem vesztét okozó Vettelt üldözve, az utolsó kanyarban, nagy lendülettel, és bizonyára alig, vagy egyáltalán nem észlelve a száguldásban, az esőben, a némettel szinkronban autózva ő is megelőzte Timo Glock-ot - és ezzel világbajnok lett!
És amikor ez a még "soha-nem-volt" dráma egész teljességében kibontakozott, amikor végre magunkhoz tértünk a kábulatból, akkor valaki körülöttem megszólalt: "Ilyen nincs!... Ilyet ember nem találhat ki!... Ilyet csak ott fent (és a magasságos ég, jelen esetben persze csak a mennyezet felé bökött) az égiek tudnak kitalálni és megrendezni! Csak ott nem akarhatta valaki, hogy Massa legyen a világbajnok!"
Amikor még egészen fiatalon, bőven a Nasszer időkben és Népsportos koromban először jártam Kairóban, s ismertem meg az arab világnak ezt a pompás szegletét, a lázas semmittevés láttán rögtön éreztem, hogy megtaláltam az én világomat. (Amely világból idősebb, és kissé izgágább kollégám, Subert Zoli bátyám, utánam néhány hónappal idegösszeomlás tüneteivel jött haza ugyanonnan, s ment azonnal szanatóriumba, amiből is világosan látszik, hogy mennyire különbözőek vagyunk, mi emberek.) És egész életemre megtanultam valamit, megtanultam türelmesnek lenni. Megtanultam ugyanis ottani legjobb barátomtól, Soheim Musztafától, kitűnő vívó, s civilben ügyvéd barátomtól, hogy a legfelső hatalom ellen nem érdemes hadakozni. Különösen abban a pokoli melegben. Tizenegy napon át ott álltam ugyanis reggelente vele szemben, egy autót kérni másnapra, hogy kimehessek a lőtérre. És Musztafa tizenegy reggelen udvariasan meghallgatott, majd karjait keresztbe téve a mellén, kicsit meghajolt, és annyit mondott: "Holnap, ha Allah is úgy akarja!" Majd másnap azzal kezdte, amikor kérdőre vontam: "Máles…(sajnálom), Allah nem akarta úgy!" - és ezzel a részéről el is volt intézve a dolog. Így aztán Allah végül is úgy akarta, hogy gyalog, trolin, meg teveháton közelítsem meg az elérni kívánt objektumot.
Szegény Massa esetéről, s a fentebbi megjegyzésről, miért, miért nem, nekem ez a réges régi történet jutott az eszembe, talán éppen a mélyebb értelme miatt. Mert ha ott fönt Allah (vagy Jehova, Jahvé, az Úr, "a vén Kaporszakállás", és így tovább, lehet választani), valamiért tényleg "nem akarja úgy", akkor mi itt a földön, kis porhüvelyek akár a fejünkre is állhatunk, akkor se lesz "úgy". Azt meg ki tudja, hogy a Jóságos, amikor az esőt küldte az utolsó tíz körre, akkor miért tette ezt, holott a világ egyik legjobb meteorológiai szolgálata, amelyet a Forma-1 használ, már a verseny felénél bejelentette, hogy: "...A verseny folyamán több eső nem lesz."
Hát lett!
Mert valaki odafönt, egészen fönt úgy vélte, hogy az nem járja, hogy a szegény kis Hamiltonnal, aki már tavaly is nagyon megszívta, most megint megszívassák. Esetleg éppen a saját csapata. Mert azt vitatni sem lehet, hogy Ron Dennisék, bár biztosan nagyon jót akartak, de rosszul taktikáztak. Annyira rosszul, hogy az eső nélkül, és anélkül a baklövés nélkül, hogy Glockékat a csapatuk kinn hagyta száraz gumival az esőben. Mert Hamilton, a mezőny egyik leggyorsabb embere, a mezőny kvázi leggyorsabb autójával annak ellenére képtelen volt megtartani az induláskori negyedik helyét, hogy előle kiesett az egyik legveszélyesebb ellenfele, Trulli! És ugyan hogyan lehetett ezt a helyzetet odáig taktikázni, hogy aki csak valaha is igazán gyors tudott lenni, az most mind Hamilton elé kerüljön?!... Vettelre és Glockra gondolok például...
 |
Szerintem McLarenék annyira a szükséges ötödik helyre koncentráltak, hogy közben valahol elveszítették a fonalat, s eső híján a világbajnokságot is! És akkor még nem szóltam Kovalainenről, aki Kínában állítólag azért állt ki, hogy itt, Brazíliában majd új motorral segíthesse Hamiltont. Nos, aki látta a versenyben Kovalainent, az legyen szíves írja meg nekem, mert én nem láttam. Ott soha nem láttam, ahol lennie kellett volna. Ami pedig a segítséget illeti, akár otthon is maradhatott volna. Költségkímélésből kifolyólag.
Egyébként az elmúlt néhány óra során, mint kiderült nem csak én kerültem kifejezetten emelkedett, úgymond szellem közeli állapotba, amint az fentebb kitűnhetett, hanem sok ismerősöm, barátom is. Mással ugyanis, mint az "Isteni gondviselés" jelenlétével igen nehezen sikerült megmagyarázniuk maguknak, és nekem nekik, hogy ugyan már, hogyan fordulhat elő olyan, hogy a Kínában még körönként hat tizeddel gyorsabb McLarenek Brazíliába érve elveszítik nem csak ezt a hat tizedet, hanem még másik hat tizedet rá, a Ferrarikkal szemben?... És veszítik el már tulajdonképpen itt a versenyt?! (Persze, ha nincs eső satöbbi.) Miközben a Ferrari motor még Vettel Toro Rossójában is megtáltosodik erre a napra.
Izgalmas kérdések ezek, de nem piszkálódom tovább, mert ez a verseny ennél azért sokkal többet ért.
Többet, mert korrekt, szép, izgalmas és tartalmas verseny volt. Méltó a világbajnokság befejezéséhez. A legfontosabb pedig, hogy a versenyt megelőző, és már-már bicskanyitogató nyilatkozat és szócsaták ellenére kifejezetten sportszerű légkörben zajlott elejétől végig. Trulli, bár megtehette volna, nem állta útját Hamiltonnak, és nem lökte ki a pályáról, Alonso úgy segített Massának, hogy remek versenyzéssel idei legjobb formáját hozta, s azzal tartotta maga mögött Hamiltont. Kimi Raikkönen szintén. Élvezettel autózott, és pontosan azt hozta, amit hoznia kellett, őrködött Massa nyugalmán. Vettel ismét bravúrosan oldotta meg a feladatát (mint a jövő lehetséges világbajnoka), gyors volt tele tankkal, szárazon és esőben is, ha kellett, és tisztán vezetett végig. Akárcsak Timo Glock. Aki pedig született páncéltörő, s akinek szintén lett volna esélye némi galibát okozni, de nem tette... És az egész verseny legforróbb pillanatában, abban a bizonyos utolsó kanyarban is, a csúszkáló gépével birkózva is, megőrizte a verseny tisztaságát. Még a gyanú árnyéka sem vetülhet rá, hogy netán befolyásolta volna az események alakulását. Amíg ura volt a sorsának, addig Massa javára billentette a mérleg nyelvét, amikor már nem: akkor meg nem állt keresztbe Hamilton előtt!...
Ezért volt olyan jó nézni ezt a versenyt, s ezért volt nagyszerű a hosszú száraz középső részében latolgatni, eljátszani a gondolattal: vajon megelőzné-e Vettel Massát, ha úgy adódna a verseny vége felé?, vagy: Kimi elengedné-e Hamiltont, ha az képes lenne fölzárkózni rá?, vagy: mit tenne Alonso, ha ő lenne az utolsó bástya, amennyiben Hamilton felzárkózna mellé? - és még ezer más izgalmas gondolati játék a lehetőségekkel.
 |
A legjobban azonban Felipe Massa tetszett. Amikor már vesztett. Kisírt szemekkel, de komoly arccal, percekkel a számára végzetes dráma után ugyanis azt találta mondani többek közt: "...szomorú vagyok, azt nem tagadhatom... de ez az autósport. Megtanultam győzni, és megtanultam veszíteni is... és most veszítettem."
Nincs okom feltételezni, hogy Felipe Hemingway novelláin, vagy az Öreg halász és a tenger-en nőtt föl, és azt sem tudom, hogy olvas-e kevés szabad idejében egyáltalán. De akár olvasta, akár csak hallotta, ez az idézet láthatóan beleivódott a lelkébe: "A sport megtanít győzni, és megtanít veszíteni is. A sport tehát mindenre megtanít!" A fentebbi mondatához még hozzá tette: "És most megyek, gratulálok Lewisnak... mert amíg mi itt fönt parádéztunk (az interjúszobában), ő ott lent ünnepelt az övéivel..."
Mert van lelke. Ezért aztán Allah, egyszer talán, majd úgy akarja...
Fotó: MTI, AFP
|
Iratkozzon fel RSS hírcsatornánkra!
